175 éve született Munkácsy Mihály, a magyar művészettörténet legismertebb alkotója, a magyar nemzeti festészet egyik megteremtője. “Nyíltan be kell vallanom, nem voltam csodagyerek, aki már tíz esztendős korában mesterművet alkot, ha valahol ceruzára tettem szert, elkezdtem firkálni, de nem emlékszem, hogy pápaszemes tanáraimat, vagy játszótársaimat eltaláltam volna. Apró embereket rajzolgattam – ez volt minden, valószínűleg két hosszú vonal: a láb, egy kör: a test, rövidebb vonal: a nyak, kisebb kör: a fej és széttárt karok, mint minden gyerekrajzon látni, bajosan hiszem, hogy Meissonier vagy Détaille aláírták volna rajzaimat. Még kiskorukban sem.” (Munkácsy Mihály: Emlékeim)
Munkácsy Mihály, az első világhírű festőnk, aki itthon és külföldön egyaránt nagy tiszteletnek örvendett. Ismertségét, a magyar művészet addig példátlan nemzetközi sikerét, életének szinte regénybe illő fordulatai alapozták meg. A szegény árva asztalosinasból lett párizsi művészfejedelmet, a becsületrend lovagját, akinek a király nemesi címet adományozott, aki igazából soha nem vált meg szülőföldjétől, s aki Párizsban is csak Miska maradt, már életében valóságos kultusz övezte Magyarországon.
175 éve, 1844. február 20-án született Munkácson Munkácsy Mihály, a magyar nemzeti festészet egyik megteremtője. Elmagyarosodott bajor tisztviselőcsaládból származott, eredeti neve Leibl volt. Apját 1846-ban helyezték Miskolcra, ahol az öt gyermek néhány gondtalan évet töltött, de 1852-ben teljes árvaságra jutottak. Mihály Békéscsabára került anyai nagybátyjához, aki az általa gyenge képességűnek tartott fiút az elemi iskola után asztalos inasnak adta. Itt dolgoztatták, éheztették, ütötték-verték, ő pedig sorába belenyugodva gyalult hat hosszú évig. “Első emlékeim 1848-ba nyúlnak vissza. A magyar szabadságharc mozgalmaiban kezdődnek, amikor négy éves voltam és természetesen semmit sem értettem az egészből. Csak a csatazajra emlékszem homályosan, amely Miskolc körül tombolt. Ebben a városban laktak szüleim, amely hol az ellenség kezébe került, hol a magyarok birtokába vándorolt.” (Munkácsy Mihály: Emlékeim) “Az ecset volt a legjobb barátom” A segédlevél megszerzése után Aradon dolgozott, itt születtek első rajzai. Egy súlyos, magas lázzal járó betegség miatt visszakerült nagybátyjához, lábadozása alatt ismerkedett meg Szamossy Elek vándor portréfestővel, akitől első leckéit kapta a képzőművészetből. Az addig inkább csak titokban rajzolgató fiú hamarosan felhagyott szakmájával és beállt Szamossy mellé segédnek. Első önálló munkái 1862-63 körül születtek meg. Az asztalosból lett piktor 1863-ban került a fővárosba, nevét is ekkor magyarosította Munkácsyra.
1865-ben a bécsi akadémia előkészítő osztályát látogatta, de pártfogója halála után kizárták az intézményből. A kiegyezés után, 1867-ben állami ösztöndíjjal Münchenben, majd Párizsban tanulhatott. “Szenvedelmesen áhítoztam a szép, formás tajtékpipa után. A színe, mint a tejeskávénak, a széle kezdett barnulni: gyönyörűséges színpompa. Vajjon nem ez ébresztette fel bennem legelőször a művészt? Valóban, nem azért vágyódtam utána, hogy pipázzam — egész életemben sohase dohányoztam — hanem a formája és a színe babonázott meg.” (Munkácsy Mihály: Emlékeim) Első nagysikerű képének témáját természetesen korábbi mestersége világából vette, így született 1869-ben az Ásító inas. Ekkorra alakult ki sajátos stílusa, sokalakos, drámai hatású életképi kompozícióinak jellegzetes példája az 1869-ben készült Siralomház. És ekkor festette legismertebb realista zsánerképeit (Tépéscsinálók, 1871; Éjjeli csavargók, 1873; Zálogház, 1874; Köpülő asszony, 1873; Rőzsehordó nő, 1873).
Az egzotikus, magyar témájú festmény aranyérmet kapott a párizsi Salon 1870-es kiállításán, és annyira meghódította a közönséget, hogy “Monsieur Münkakszit” csak egy ideig “Monsieur Siralomháznak” hívták. A huszonöt éves festő a sikert kihasználva letelepedett Párizsban, ahol 1896-ig élt és dolgozott. Hírnevét tovább erősítette az 1871-ben, a porosz-francia háború hatása alatt született Tépéscsinálók című alkotása, egyik fő műve. Realista zsánerképektől a szalonzsánerek felé Az immár világhírű festő először plebejus témákat választott, de amikor 1873-ban feleségül vette de Marches báró özvegyét, Cécile Papier-t, és segítségével a francia arisztokrácia és vagyonos polgárság kedvenc festője lett. A házasság jelentős mértékben befolyásolta pályájának alakulását: felesége és műkereskedője, Karl Sedelmayer hatására a realista zsánereket impozáns pannók, történelmi portrék és szalonzsánerek váltják fel. Képeiért mesés honoráriumokat kapott, az ünnepelt és vagyonos egykori inasfiú csodás palotát vett, szalonjában a párizsi művészeti élet színe-java, hírességek sora gyűlt össze minden héten. A festő és neje szalonjában töltötte idejét szinte minden ismert és feltörekvő művész, író vagy politikus. Rippl-Rónai, aki egy időben állandó vendég volt, így emlékezett vissza: “Eleinte igen sokszor ebédeltem és báloztam Munkácsyéknál. Ebben az időben járt hozzájok Dumas Fils, Carolus Duran, Bonnat, Jean Paul Laurens, Alphons Daudet, Ambrois Thomas, Reményi Ede, Zichy Jenő, Milán szerb királlyal, Türr tábornok, Gervex, Duez, néha Besnard és más neves és névtelen emberek, de leggyakrabban Chaplinné a leányával, kinek külön fejezetet kellene szentelni Munkácsy életírásában. Ezt a bizonyos, szűkebb körű párisi társaságot minden pénteken délután a zsúrokon éveken át láttam. A hölgyek, úgy a vének, mint a fiatalok, mindig igen csinosan, szépen öltözködve, kellemes társaság voltak, de egy kissé üresek, szellemeskedők, fecsegők s mindig – ugyanazok. Néhány év untig elég ahhoz, hogy az ember megunja.”
A szinte mindig vendégekkel teli szalon nem csak bosszúságot és időhiányt, hasznot is hozott a Munkácsynak: barátságokat, megrendeléseket kapott általuk. Egyik legmegbecsültebb vendége, Liszt Ferenc volt, akivel művészbarátsága közismert volt. Liszt már 1882-ben a Pesti Vigadóban, a Munkácsy Mihály tiszteletére rendezett hangversenyen eljátszotta 16. rapszódiáját (melyet a festőnek dedikált). A festő ebből az alkalomból hívta meg Lisztet párizsi műtermébe, hogy megfesse arcképét. Mindenki tudta, hogy bármilyen nagy értéket hozott is létre Munkácsy a tájképfestészetben és a csendéletekben, lényegében az ő igazi területe az emberábrázolás.
Az 1880-as években született talán legismertebb, de mindenképp legmonumentálisabb alkotása, a Krisztus-trilógia első két része: a Krisztus Pilátus előtt (1881) és a Golgota (1884), az Ecce homo csak 1895-ben, hattyúdalaként készült el. A Golgota megfeszített Krisztusához nem akadt modell, ezért a festő magát köttette a keresztre és az így készült fényképek alapján dolgozott. A két óriásfestmény alkotójával együtt Amerikába is áthajózott, ahol Munkácsy Kossuthéhoz fogható fogadtatásban részesült, a Golgota előtt állítólag letérdepeltek és imádkoztak az emberek. A képek egy amerikai üzletember tulajdonába kerültek, csak az Ecce homo volt látható 1924-től Debrecenben. A trilógiát csak 1995-ben, Debrecenben lehetett először együtt megcsodálni. Munkácsy Mihály három legjelentősebb bibliai témájú festményét 2011-ben mutatták be ismét Magyarországon.
Munkácsyt már a nyolcvanas évektől kínozta a század betegsége, a szifilisz, amely miatt időről-időre pihenőt kellett tartania. A megfeszített munka fokozatosan felőrölte, alkotóereje elapadóban volt és a közönség is elfordult tőle. Még óriásként tért haza, hogy a millenniumra megfesse a monumentális Honfoglalást (1891–93), amely óriási botrányt okozott. A festményen ugyanis a honfoglaló magyar vezéreket korának jeles politikusairól mintázta, Árpád vezér például Tisza István arcvonásait viselte. Ez még nem lett volna baj, de Árpád előtt szlávok hajlanak meg, s emiatt dühödt támadás érte a szláv államok részéről, sőt még az oroszbarát francia sajtó is elítélte. “Egyszer megkérdeztem a mestert, miért nem állít ki a Szalonban. Mert a Honfoglalás kiállítása előtt jó ideig nem vett részt a tárlatokon. Okul a minden piktorok örökös panaszát, egyik képének “rossz akasztását” adta. A Honfoglalást azonban mégis kiállította. Rábeszélték. Nem azért, hogy sikerei legyenek, hanem, hogy a Szalonba látogatókat csábítsanak a nagy attrakcióval. De bizony ez a kép igen nagy hanyatlást jelentett! Érezte ezt a mester is: alig hogy visszakapta a szalonból, átfestette újra. Elég baj, hogy megtette. Ha már előbb se fogadta jóakarattal a párisi kritika, most, mikor ismét kiállításra került, úgy történelmi vonatkozásaiban, mint művészi szempontból alaposan lerántotta. Az első kritikától főleg azért ijedt meg a mester, mert hiszen drága megrendelés volt ez a magyar haza részére.” (Rippl-Rónai József: Emlékezések) A millennium ünnepségei után összeroppant, elhatalmasodott rajta az elmebaj. Élete utolsó éveit szanatóriumban töltötte, párizsi palotáját elárverezték, műveit bírálni kezdték, de ebből már nem sok jutott el tudatáig. Fiatal korában szifiliszt kapott, amelyből kigyógyult ugyan, de később visszaesett, ami megromlott egészségére és idegállapotára súlyos hatással volt. 1900. május 1-jén halt meg a németországi Endenichben.
“Természetesen azt nem is sejtettem, hogy mi lesz belőlem, milyen festő leszek. Csak festő akartam lenni, aki dolgozhat. Ez volt egyetlen kívánságom. Művészi törekvésem nem terjedt túl azon, amit eddig láttam, ahol egy nagy teremben a mesterem másolta a képeket.” (Munkácsy Mihály: Emlékeim)
Munkácsy stílusát a művészettörténet-írás romantikus realizmusnak nevezi, amelyre nem hatottak lényegesen a modern festészeti irányzatok. Életműve a magyar művészet egyik csúcsteljesítménye, bár sok kritika is érte, a kor ízlésének megfelelően ócsárolták vagy dicsőítették. A műértők és műkereskedők körében azonban mindig is népszerű volt, a hazai árverési rekordot is az ő képei tartják: 160 millió forintért kelt el a Gyermeklátogatók (A baba látogatói) című festménye, és 220 milliót fizettek Poros út című alkotásáért – írja a Cultura magazin
a közelgő évforduló kapcsán arról ír, hogy a Szolnokon megrendezésre kerülő Munkácsy-kiállításon kuriózum is várható. A múlt évben a festő képeiből több kiállítás is látható volt a világ számos pontján. A szentpétervári Ermitázs Múzeumban rendezett Munkácsy-kiállítás rekordot döntött: bő három hónap alatt egymillióan tekintették meg a Magyar Nemzeti Galériából és Pákh Imre magánygyűjteményéből válogatott hatvanöt műalkotást.
Munkácsy Mihály külföldi újrafelfedezésében fontos momentum volt ez a tárlat, ugyanis a korábbi külföldi kiállítások (Munkácson, Csíkszeredán, Bécsben, Pekingben, Sanghajban és Moszkvában) sikeresek voltak, de a látogatószám egyik esetben sem haladta meg a háromszázezret.
Tavaly júniusban a nyíregyházi Jósa András Múzeumban nyílt nagyszabású tárlat a festőóriás műveiből Munkácsy 50 címmel. Munkácsy Mihály születésének 175. évfordulója alkalmából a jövő héten a Szolnoki Galériában nyílik kiállítás. A festmények jelentős része és egy Munkácsy Mihályt ábrázoló szobor Pákh Imre magyar–amerikai műgyűjtő tulajdona, de húsz-huszonöt kiállítási tárgy érkezik a festő relikviáit őrző békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumból is. A tárlatot beharangozó sajtótájékoztatón Szalay Ferenc, Szolnok polgármestere elmondta: tizenkét év után rendeznek újra Munkácsy-kiállítást Szolnokon, a korábbi tárlatot mintegy negyvenezren látták. Pákh Imre gyűjteményéből több olyan Munkácsy-kép is érkezik, amelyik még soha nem volt látható Szolnokon, sőt a műgyűjtő február 20-án, a festő születésének évfordulóján személyesen mutat be egy olyan zsánerképet, amelyet eddig még nem láthatott a nagyközönség Magyarországon – emelte ki Horváth László, a szolnoki Damjanich János Múzeum igazgatója. A szolnoki tárlat január 12-től április 7-ig lesz látogatható.
Залишити відгук
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.